Székely János: Krokodilok és elefántok

Hallottam én egy furfangos mesét,
Mely szellemem fenékig felkavarta:
Balukk szigetre shooner érkezett,
S egy tudós szállott róla partra.
S mert dolga volt, s belátta csakhamar,
Hogy holmijával percre sem törődhet:
Még ott, a parton gondolt egy nagyot,
S szolgálatába fogadott
Egy ismeretlen bennszülöttet.

Balukk körül két törzs lakott csupán:
A „Krokodilok” és az „Elefántok”.
Egyformán élték szűkös életük,
S egyformák voltak, mint a strucctojások.
Hasonlított a színük, alkatuk,
Ruházatuk és hajzatuk,
A fegyverük s a nyelvük egyaránt.
Csakhogy hazug volt minden Krokodil,
És igazmondó minden Elefánt.

Egy törzs igaz,
Egy másik meg hazug:
Ki tudja, tán a vallás hozta így.
S kíváncsi volt tudósunk szerfelett,
Hogy szolgája melyikhez tartozik.
Ezért, mihelyt az úton szembejött
Egy újabb néger
(Hasonló övvel és fejekkel),
Megtorpant rögtön a ravasz,
S elküldötte a szolgát: tudja meg,
Hogy Krokodil vagy Elefánt-e az.

Szaladt a szolga, megkérdezte, és
Urához térve Elefántnak mondta.
S ebből tudósunk (s gondolom, ti is)
Azonnal tudta, hogy mi volt a szolga.
Öt sort időzöm itt semmit se mondva,
S a semmit mégis rímbe fonva,
Hogy törjétek fejeteket,
Mi lehetett
A szolga-bennszülött faja.
Bizony mondom, hogy Elefánt vala!

Megesküszöm akármire.
Igazmondónak kellett lennie.
Mert az a másik – igaz vagy hazug –
Akármi volt is:
Elefántot vallott.
S a szolga – mert csak egyet hallhatott –
Magáról vallott, mondván, amit hallott.

Barátaim, elönt a sejtelem:
Másutt is úgy van ez, akár Balukkban.
Mindenki hű és igaz Elefánt
Vagy az valóban, vagy pedig hazudja.
Minél hívebben vall nekünk az ember,
Annál kevésbé értjük el szavát,
Mivelhogy mennél Krokodilabb, annál
Elefántabbá ütheti magát.

Próbáljátok ki társatok tehát,
Hogy olyan-e, mint egykor az a szolga.
Mert az lehet csak igaz Elefánt,
Ki minden társát Elefántnak mondja.
Így lesz, hogy magva, törzse, lényege
Mindenki másnak híven felragyog.

De mi lehetek én, barátaim,
Ki azt mondom, hogy Krokodil vagyok?
(1958)