Arany János: Tetemrehívás

A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
"Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
"Lélek ez ajtón se be, se ki..."
"Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?" - "Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú.
- Maga, pecséttel, "hívja tetemre"
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.

"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
"Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,
"Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!"

"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe' látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.

"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.

"Jöjjön az anyja! hajadon húga!"
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér - fekete folt.

"Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!"
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
"Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
Hallgat el, aztán így rebegi:
"Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem' már hű szerelemre -
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval "igenre",
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: "Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!"